Van még egy  történetem  (illetve még sok) ami ebbe a témába vág.
 Eset leírás:
Fiatal, huszonpár éves szellemileg fogyatékos lány. Időnként psychotikussá válik, ilyenkor osztályra kerül. Egy úgynevezett satellit lakásban lakik, ami azt jelenti, hogy van egy központi épület, olyan nappali gondozó féle, ahova le lehet járni. Van konyha, ebédlő,  foglalkoztatás, személyzet. Mindez hétfőtől péntekig. A gondozó közelében  vannak lakások, ahol olyan psychiátriai betegek, sérültek laknak, akik azért elboldogulnak egyedül, de ha kell, van segítség. A szülei sem laknak túl messze.  A lány szerint jó a kapcsolatuk.   A lány eljár dolgozgatni is pár órában amikor jól van, egy kávézóban szedegeti össze a használt tányérokat, csészéket.  Psychotikusssá többek között azért válik, mert anyuka    javaslatára nem volt hajlandó szedni a többször is ajánlott fenntartó dózisú neuroleptikumot,nehogy hízzon. Hosszas rábeszélésre elfogadta a kezelést, jól is lett nagyon gyorsan.  Minden OK, pénteken kiírom az osztályról, gondoltam én. Na ekkor jelentek meg a szülők, akiket addig  sosem láttam. Kellemesen indult a beszélgetés, elégedettek voltak a javulással. Azon viszont totál kiakadtak, hogy hétvégén akarom hazaengedni  a lányukat, amikor a gondozóházban nincsen személyzet, nincs konyha, meleg ebéd. A hütő üres, a lány nem tudott bevásárolni magának hétvégére. „Ki fog akkor enni adni a lányomnak?" hasított bele a nagy kérdés a levegőbe. Én, már megint naív, megkérdeztem, hogy így egy kórházi bentfekvés után, lábadozva nem mehetne-e esetleg haza a szüleihez, egy jó ebédre?. Úgy néztek rám, mint aki nem erről a világról való. De hát a lányuk már felnőtt és hát ez a kommun feladata, hogy segítse. Még fizetnek is érte valamennyit havonta. A lány maradt hétfőig, nem folytattam a vitát, nem lett volna értelme. Az én agyam másképp jár és remélem ez így is marad. Ez az amiről Zsolt azt írta, hogy ebbe az agyonbabusgatásba szocializálódtak bele. Olyan agymosáson ment keresztül itt néhány genereráció, hogy már lassan a szülői ösztönök is elhalványulnak. Néha sajnálom őket. Biztos, hogy ez a jólét? A család szerepe valahogy teljesen háttérbe szorul. Dolgoznak ezen  az iskolák is rendesen. Az első amiről felvilágosítják a gyereket  az iskolában, hogy hol jelentheti fel a szülőket, ha megpofozzák. Egész lista van a zöld számokról és az internetes oldalakról. Félreértés ne essék, nem vagyok hive gyerekverésnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.