Röviden így foglalhatnám össze ezt hetet.
Szerencsémre pont most van egy neurológia szintentartó továbbképzés a SZOTE-n.
Az utóbbi években csak pszichiátriában utaztam, igazi felüdülés most egy kis neurológia. Magunk között szólva rám is fért már nagyon. Nap mint nap botlok bele neurológiai betegségekbe, amire a „könnyebbség kedvéért” ráhúzták a pszichiátriai betegséget. A legjobb az egészben azonban találkozni a régi barátokkal, kollegákkal és beülni a régi iskolapadba...

Ma, többek között az ALS (amyotrophiás lateralsclerosis)-ról is szó volt. Sajnos ami a therapiás lehetőségeket illeti nem történt nagy előrelépés az utóbbi években.
Eszembe jutott az első svéd könyv amit olvastam még a nyelvtanfolyam idején - a Ro utan åror (Evezni lapátok nélkül).
A történetet egy ismert svéd televízió és rádióriporter, Ulla-Carin Lindquist írta, aki ALS-ben szenvedett és halt meg. Szinte a haláláig írta a történetét, végül már csak egy ujjal gépelve.
Egy film - Min kamp mot tiden - is készült ezzel párhuzamosan. Lánya és barátnője kíséri végig az úton.
2002-ben, 50 évesen kezdődött a  betegsége fáradékonysággal, 2003-ban diagnosztizálták az ALS-t és 2004 március 10-én halt meg.
A film svéd nyelvű természetesen, de azért a svédül nem tudóknak is tanulságos. Nyomon követhető ahogy egyre nehezebben beszél, egyre jobban fullad és egyre több izma bénul meg.
A film végén egy kis tudományos összefoglalás is van a betegségről.
Ne számítsatok könnyű esti filmre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.