Kezdődött a napom a szokásos reggeli ülő-vizittel. Itt végigmegyünk a betegeken,  elmesélik, mi történt előző nap óta, megnézzük a beérkezett leleteket, kiadom a feladatokat, módosítom a gyógyszereket ha kell stb.

Ilyenkor tervezzük meg az aznapi samtalokat, beszélgetéseket  is.  Már írtam róla, hogy itt nincs ágytól-ágyig vizit, nem találkozom a betegekkel, csak a tervezett beszélgetések során.
Kell egy samtal ugye a bejövetelkor, szabály szerint a kiírás előtt is és még néhányszor amikor aktuális. Nővér vagy ápoló is mindig jelen van. Minden szakma köteles saját maga dokumentálni a beszélgetést. A nővérek vezetik a maguk naplóját én meg diktálom a feljegyzéseket.
Van előnye is, de azért igen meglassítja a munkát.
Eddig két orvos dolgozott a fekvőbeteg részlegen. Most éppen némi átszervezés folyik, így egyedül maradtam. Visszatérve a mai reggeli megbeszélésre. Mondják és mondják a nővérek amit kell és jelzik, hogy ki vár beszélgetésre. Új betegként, kiírás előtt, szervezett családi beszélgetésként vagy esetleg meg van rendelve a tolmács.
Én szépen irkáltam a papírra azt amit ők diktáltak. A végén eléjük raktam, hogy nekem mindegy a sorrend, osszák be! Na, ekkor igen meg lepődtek, hogy milyen sok. Mondták, hogy ennyi nem megy egy nap alatt, priorizáljak! Mondtam én,  tiétek a pálya válasszatok! Melyiket hagyjuk ki?
Hosszas vita a nővérek között, majd megállapították, hogy egyiket sem lehet. Volt két  tervezett családi beszélgetés, két megrendelt tolmács egy arab és mandarin (na ezt nem volt könnyű ügy megszerezni), 2-en mentek haza stb. Megegyeztünk, hogy akkor ma belehúzunk. Ők is belátták, hogy nincs más hátra, mint előre. Midsommar  jön, holnap nem dolgozunk, hosszú lesz a hétvége orvos nélkül, meg kell csinálni mindent.
Gondoltam, akkor ez lerendeztük.
Belelendültem a samtalokba, egyiket csináltam a másik után, hallgattam arabot, mandarint, zúgott már a fejem, de haladni kellett. Hanem egyszer csak eljött a FIKA ideje, mindenki  ült egy kávéval a kezében és lazán cseverésztek. Álltam ott és vártam, hogy valaki megmozdul, de nem. Néztek rám tágra nyílt szemekkel, vajon mit akarok. Fel kellett hívnom a figyelmüket, hogy rajtuk állt a döntés, hány beszélgetés lesz ma, akkor most méltoztasson a beteg kontakpersonja felemelni a fenekét és jönni.
A következő, amin felhúztam magam, hogy még tegnap írtam a belgyógyászoknak egy konzílium kérőt, hogy még a hétvége előtt jó lenne ha megnéznének egy nénit. Nem eszik, nem iszik, ki van száradva. Az első 3 ECT (elektroshock) kezelésen túl van, kezd maszatolni kicsit a kajával,  ami javulást jelent  már ami a psychéjét illeti. Nem úgy  a testi állapota.
Minden ECT kezelés után beledütöttünk 1000 ml (2,5 %-os) Glucoset. A labor értékei szörnyűek.
(Kreatinin 240, Urea 25, Na 165, Kalium 5 felett, magas FVs szám, és CRP.) Szóval sehogy nem OK a néni.
Főleg az az aggasztó, hogy ugyan a napi 1000 ml infusió nem túl sok, de nemhogy javulnának a vesefunkciós és elektrolit értékei hanem folyamatosan romlanak. Szóval nagyon gyanús, hogy itt nemcsak extrarenalis azotemiáról (kiszáradásról) van szó, hanem egész egyszerűen kezd kifújni a veséje. Nekem ugye azt tanították, hogy ezt azért el kell különíteni. A másik meg, hogy a keringését is meg kell ítélni, mennyi az a lötyi, amit infúzióban elbír, anélkül, hogy dekompenzálódna. Szükség esetén rá kell kicsit segíteni a szív munkájára stb.
A Belgyógyász nem jött ma délutánig! (sajnos pont ahhoz futott be a konzílium kérés, akivel folyamatos konfliktusaink vannak, mert lenézi a psychiátriát magasról. Ilyen ugye otthon is van.)
A nővérek fél napot telefonálgattak mire utolérték. Közölte, hogy nem érdekli az írott konzíliumkérő, hívjam fel személyesen, ha akarok valamit. (tkp lényegtelen, de nem svéd)  
Na innentől már rohamosan romlott a psychés statusom. Elmentem az én főnökömhöz, aki felhívta a klinika vezetőt, hogy mégis hogy is van ez. Ő megígérte, hogy intézkedik és az  illetékes kollega fog majd engem felhívni. Lényeg, végül telefonkontaktba kerültünk. Röviden összefoglaltam, mi bajom és a kérdésem. Gúnyosan megkérdezte mi olyan nehéz egy kiszáradással.  Aztán kioktatott, hogy ha egy beteg így ki van száradva, akkor nem kell törödni a keringésével, csak jó sok infúziót kell adni. Megkértem, akkor rendelné el pontosan szóban a beadandó mennyiséget, amit majd én elrendezek és ledokumentálom a szóbeli ajánlását a folyadék pótlásra.
Szívem szerint azért kicsit vitatkoztam volna vele szakmailag, de hagytam a francba, mert ismerem. Ő az aki képes volt azt is leírni egy konziliumba átküldöttt 40 éves nő esetén, hogy ha (az általam felfedezett, nem kivizsgált) tartós 190/120-s vérnyomás nem okoz subjectiv panaszt a betegnek, akkor nem kell kezelni. Erre már nemhogy szólni nem tudtam, de levegő után kapkodtam. Ezután tettem a dolgom, beállítottam rendesen a beteg vérnyomáscsökkentö szereit, a megfelelő vizsgálatok után és láss csodát megszűnt a „generailzált szorongása”.
Na, de akkor vissza megint a mai naphoz. Mivel a szobámban adminisztráltam, csak feltelefonáltam a nővéreknek, hogy ennyi és ennyi infúzió rendel, napi labor kontroll és jelentés az illetékes dokinak, mivel ügyeletes  és egész hétvégén dolgozik és hogy majd ha felmentem újra az osztályra, rávezetem a medicin listára rendelést és aláírom.
Megint azt hittem félig-meddig legalább, de rendben vagyunk. Egy óra múlva amikor felmentem az osztályra és benyitottam a becsukott ajtajú kezelőbe, hangyabolyba botlottam. Kórusban tiltakoztak, hogy hogy gondoljuk ezt mi a kollegával, hogy hétvégén infúzió, meg vérvétel. Ők ugyan nem tudják ezt megoldani. Hétvégén a laborból sem jön fel senki vért venni (mint hétköznap), nekik maguknak kellene megszúrni a beteget, aki szerintük, úgy az ajtóból ránézve nehezen szúrható. Infúzióbekötésről meg szó sem lehet, ők psychiátriai nővérek, nekik ebben nincs gyakorlatuk stb.
Na itt borult ki a bili. Elkezdtem ordítani, hogy micsoda dolog, hogy itt, ahol minden nővér főiskolát végez, azt merik állítani, hogy nem tudnak kivitelezni egy vérvételt és egy infúziós kezelést. Azt is mondtam, ha ez így van akkor ezt az osztályt be kell zárni, nem kaphat  működési engedélyt. Mindenáron azt akarták kierőszakolni, hogy csak az infúzió miatt adjam át a belgyógyászatra. Na azt már nem!  Eddig nem példálozgattam a magyar nővérekkel, de most közöltem velük, hogy az otthoni, nem főiskolát végzett nővéreim, félhomályban, bal kézzel, visszafelé is beszúrnak egy infit, akármilyen vacak vénája van a betegnek. Aztán még ez nem volt elég nekik, próbáltak csitítani avval, hogy túl sokat dolgozom és kezdek ”utmanning„ (kiégettségi) tüneteket mutatni és, hogy aggódnak értem. Na ez volt a olaj a tűzre. Engem aztán nem ebből a fából faragtak. Ezt meghagyom nekik. Mondtam 10 percük van rá, hogy összeállitsák az infúzióhoz szükséges dolgokat, reméltem ez még azért megy és visszajövök bekötni és hogy hétvégén is mindennap befogok jönni megcsinálni az infúziót. Úgy látszott ez hatott.
10 perc múlva be volt kötve az infúzió és le volt szervezve a hétvégi kezelés és vérvétel.

A következőket vontam le a mai napból:

• Ordítani néha kell, még itt is, sőt...Ez igen pozitív hatásúnak bizonyult a probléma megoldó képességükre és ezáltal a betegellátás minőségére és a sokat emlegetett  ellátási biztonságra.

• Nem fogok kérni belgyógyászati konzíliumot, csak a legvégső esetben. Segítséget nem jelent, viszont minden alkalommal rakodik pár plaque a coronariáimra. Otthonról elég nagy tapasztalatot hoztam magammal a szomatikus medicinát illetően is, megoldom magam.

• Nem változtatom meg azt az elhatározásomat, hogy ha a családtagjaimnak vagy nekem valami bajom lesz, azonnal rendelem a repülőjegyet és utazunk haza kollegáimhoz.

Lehet, hogy otthon nincs elég gyógyszer, lehet hogy nem olyan jó a felszerelés, lehet, hogy rondák, koszosak, lepusztultak a kórházak, lehet hogy fáradtak az orvosok és nem elég kedvesek a betegekkel és mégis 100x inkább a magyar kollegákra bíznám magam. Igen , tudom, hogy van aki munka közben részeg.

Jó lenne végre, ha nem a bulvársajtó mocskolódó írásai a piaci pletykák és pénzhajhász  ál-műhiba ügyvédek hangulatkeltése alapján ítéltetnének meg végre otthon az orvosok és persze a  végsőkig agyonhajszolt, szerencsétlen nővérek.
Ámen!