Mesék a nagyhatalmú (ÁNTSZ like) Socialstyrelsenről, az újságírokról és nyügjeinkről.

Ez az az intézet Svédországban ahol kiadják az orvosi működési engedélyeket, szabályokat hoznak, jobb esetben csak ajánlásaik vannak. Ja, és persze ellenőriznek.
A szakmához nem sok közük van, politikát kiszolgáló hivatal.
Mivel Svédországban minden adat nyilvános, kivétel ami nem, a SOS levelezései és határozatai is hozzáférhetőek mindenki számára.
A magyaroktól semmivel sem különb újságírók folyamatosan pásztázzák a weboldalukat és azonnal lecsapnak rá, ha valami szenzáció szagú dologra bukkannak.
Mi, itt Karlskogában sem kerülhettük el a sorsunkat.
Nem bonyolódok bele az esetbe nagyon, csak annyit, hogy egy kényszerkezelés alatt álló, nyugtalan, agresszív, psychotikus betegnek elrendelt rögzítés, illetve annak dokumentációja volt a kritika tárgya.
Írtam már sokat a kényszerkezelésekről, arról is, ha egy beteget 4 óránál tovább kell rögzíteni, akkor arról másnap jelentést  kell  írni egy formanyomtatványon a SOS-nak.
A beteg Örebroban egy másik psychiátriai klinikán feküdt, de mivel én voltam a háttérügyletes, nekem jutott az a nemes feladat, hogy a személyzettől kapott telefonos információ alapján (éjszaka nincs orvos a psychiátriai osztályok nagy részén)  elrendeljem a rögzítés meghosszabbítását és erről írjak egy individrapportot másnap a SOS-nak. Tettem ezt a szokásos módon, ami itt a megyében ezer éve rutin ügyeleti időben.
Csakhogy a kialakult rutin nem felel meg szorosan a törvény szövegének.
Mindkét klinika kapott ejnye-bejnyét a SOS-tól a formai és dokumentációs hibák miatt. Leírták azt is, hogy a betegellátással kapcsolatban nem történt semmilyen hiba.
Azt is tudják, hogy a hiba háttere a szabályozatlanság és felszólították a megyei vezetést, hogy dolgozzanak ki pontos utasításokat az ügyeletre vonatkozólag decemberig.
Szemfüles újságíróink rátaláltak az adott ügyre és másnap a helyi újság  címoldalán hatalmas vastag betűkkel ez állt:
Socialstyrelsen kritiserar Psykiatriska kliniken

A legnagyobb baj azonban az volt,hogy  magában a cikkben egy szó sem volt igaz.
A cikk szerint a beteg Karlskogában feküdt, a személyzet saját hatáskörében rögzítette (ez itt elképzelhetetlen, de tényleg) a karlskogai ügyeletes orvos nem vizsgálta meg a beteget személyesen (igen, csak háttér, telefonos ügyeletes voltam és beteg tőlem 40 km-re egy másik klinikán feküdt) stb. Mivel nem ismerik a rendszert, totálisan félreértelmezték az egészet. Arról persze mélyen hallgattak, hogy ez dokumentációs hiba volt és elismerten megyei szintű szabályozatlanság áll a háttérben. Ez már persze nem volt olyan érdekes.
Na eldurrant az agyam rendesen (aki ismer, tudja milyen ez nálam).
Mentem rögtön a verksamhetchefhez (a klinika legfőbb vezetője, aki kórházi takarítónőként kezdte mint a mesében, majd növér és végül intézetvezető lett)
Mondom neki, hogy ez így nem OK. Ami az újságban szerepel az köszönő viszonyban sincs az igazsággal. Kérjünk azonnal helyreigazítást!
Ettől persze kiakadt, merthogy Svédországban ilyet nem lehet csinálni, nem jó ha konfliktusba keveredünk. El kell fogadni a kritikát, le kell nyelni a békát, nincs mit tenni. Elhiszi, hogy Magyarországon ez másképp megy, de hát nagyok a kulturális különbségek bla-bla….
OK, mondom én, az igaz, hogy a SOS-nak az a dolga, hogy kritizáljon az enyém meg hogy elfogadjam (tegyek rá), de az újságnak ettől még nincs joga hazugságokat írni, félre-informálni a betegeket.
Soroltam az érveimet tovább. Láttam, hogy tisztára rosszul van tőle.
Elmondtam, hogy a psychiátria bizalmi kapcsolaton alapszik, ha a beteg elveszti a bizalmát akkor gyógyulni sem fog. Mondtam neki azt is hogy, nem mellesleg rajtam kívül a saját fajtáját, a nővéreket sem védi meg az alaptalan vádaskodástól, benne hagyja őket a szarban. Vettem a bátorságot és megkérdőjeleztem a híres demokráciájukat is. Úgy tűnt hiába.
Később tudtam meg, hogy egy másik, szintén magyar kolleganő is duruzsolt a fülébe, a maga sokkal lágyabb stílusában.
Pár nap múlva telefonon hív a nagyfőnök, hogy  ha éppen nem életet mentek, akkor most azonnal menjek át hozzá. Nem tudtam mire vélni dolgot, mondhatnám azt is hogy nem voltam egészen nyugodt, de mentem.
Ült a számítógép mellett, igen gonderhelt arccal, láthatólag e-mailt írt. Nagy  levegő, majd végre kinyögi, hogy beszélt telefonon az újságíróval, elmondta, hogy mi a problémánk és éppen most fogalmazza meg, hogy pontosan mit is akarunk, mit kell helyesbíteni. Kért, hogy segítsek összefoglalni a lényeget.
Mit mondjak? Nagyot nőtt a szememben. Csak aki itt él, az érti meg igazán mekkora lépés volt ez tőle.
Mondhatnám, hogy a konfliktus kerülést és az elvárt maximális lojalitást az állam és állami szervek iránt szinte a génjeikben hordozzák.
Egyértelműen ez az ügy neki volt sokkal nehezebb, így az erkölcsi dicsőség az övé.
Mi azonban jóleső érzéssel mondhatjuk, hogy
magyar mentalitás- svéd  mentalitás meccs   1:0.
Következő héten megjelent a helyreigazítás, az otthonról is ismert módon, valahol hátul, észrevétlenül, kicsi betűkkel. Kicsi, észrevétlen, de a miénk!
Ami a legérdekesebb volt az egész ügyben, hogy utólag a svéd nővérek is hangot adtak annak, hogy ez volt a helyes eljárás és a maguk módján hálásak voltak érte.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.