Már megint jól jártunk. Ha ki nem hagyjuk a Trollstigent soha nem megyünk el Ålesundba.
Nem akarok állandóanszuperlatívuszokban beszélni, újabb és újabb jelzők után kutatni. Símán egyszerűen nagyon szép.

Szigetekkel, hegyekkel övezett városka. Maga a város is 3 kis szigetre épült.
Eleinte morogtunk egy kicsit, mert nem volt egyszerű megtalálni sem a lakóautók számára kijelölt parkolót, sem az elsőnek megcélzott programot az Atlantic SeaPark-ot, de aztán győztünk.
Belső része az akváriumokkal nekem kicsit csalódás volt. Európa legnagyobb aqua parkjának hirdetik, hát nem az. Viszont a külső rész az Atlanti óceán partján az már valami más, ilyen tényleg csak itt van. A gyerekek nagyon élvezték a pingvinetetést. (belépők: 500 NOK)
Délután, estefelé csatangoltunk a városban, sajnos akkora elromlott az idő, fújt a szél, hideg lett.
A város szinte minden háza különleges, ajánlom az építészet iránt érdeklődők figyelmébe.
A hideg és az éhség elől beültünk egy pizzériába és megállapítottuk, hogy Norvégia tényleg drága (440 NOK)
Egy magaslaton van egy kilátó ami arról is nevezetes, hogy a városból 428 lépcső leküzdésével lehett feljutni, természetesen autóval is megközelithető. Alexandra lányom mindenképpen lépcsőzni akart, mert megakarta számolni tényleg 428-e a 428. Köztes megoldást választottam. Felmentünk hátulról autóval, majd a két kicsivel legyalogoltam. A látványról ami odafent fogadott inkább nem is szólok, majd meglátjátok a képeken.
Miután minden négyzetcentiméterét körbefotóztuk, elindultunk lefelé. Kb. a felénél járhattunk, amikor Alexandra eltévesztette a számolást. Persze én voltam a hibás mert megszólaltam. Ugye tudjátok mi lett a vége? Igen, vissza kellett menni és elölről kezdeni a számolást.
Ahogy az már lenni szokott megint elővett a kényszerem, hogy valahol az egyik szigeten, a víz mellett táborozzunk le aludni. A szigeteket hidak és tenger alatt húzódó alagutak kötik össze.
Este Vigra szigetére mentünk át két hídon. (75 NOK) szürkült már erősen, de azért körbeautóztuk. Ezen a szigeten van Ålesund repülőtere is.
Az óceánparti iskolát is megörökítettük. Vajon ide nagyobb kedvvel járnak a diákok?
A reggeli napsütés úgy látszik nekünk eleve el volt rendelve.
Irány Giske szigete. Ide egy alagút visz át 153 m-rel a tengerszintje alatt. Hát kicsit szorongtam, amikor láttam, hogy az alagút falát alkotó sziklákról csöpög a víz, az úton is víztócsák. Tudom én, hogy a pára meg egyéb, de azért nagyon jó volt kiérni belőle. A már látott kőomlást is ezen a szigeten fotóztuk. Ezután egy híd és még egy sziget. Világítótorony, tehenészet, legelésző ló, és persze az óceán.
Egy kis öbölnél nem tudtunk ellenállni tovább a hófehér homoknak, az azúrkék víznek és a napsütésnek. Fürdőruhát fel és irány a víz! Nem mondom, hogy nem állt belénk az a bizonyos ütő egy pillanatra amikor beleszaladtunk. A víz 15 fokos volt, a levegő 18. Ettől függetlenül alig tudtuk abbahagyni a pancsolást.
Aztán vissza a városba, mert a gyerekek mindenképpen szerettek volna egy tengeri raftozáson részt venni, amit előzőnap szúrtak ki maguknak. Elég meredeknek nézett ki a dolog, így meg is könnyebbültem, amikor közölték, hogy csak 140 cm-nél magasabb gyerek vehet részt. Nem így ők. Legjobban az 5 éves Barnabás volt elkeseredve.

Mikor feldobtam, hogy akkor egy múzeumba megyünk helyette, nem tört ki az össznépi lelkesedés.

Ålesund központjától keletre fekszik a Sunnmøre Museum. 1931-ben alapították, néprajzi múzeumként a Sunnmøre környéki falvak mindennapjait mutatja be 19. század végi időkből. Több mint 50 ház és számos hajó található itt meg eredeti állapotban. Lehetőség van arra is, hogy egy rekonstruált Viking hajón a rövid túrát tegyenek az arra járók. 

Végül ez is jó programnak bizonyult. A vikinghajók azért feldobták őket, de leginkább az, hogy az odakészített szerszámokkal, faanyagokkal, szögekkel, maguk is építhettek hajót, amit mindjárt meg is úsztathattak egy kis medencében. Egyszerű botokkal meg pecázni lehetett.
El is vesztettük egymást, mert én leálltam cseverészni két magyar idősebb hölggyel, akik már egy hónapja bolyongtak hátizsákkal Norvégiában, busszal, vonattal, helyi repülőkkel. Persze a gyerekek elunták és az apjukkal visszamentek a hajókhoz ,meg halat fogni. Én meg sétálni indultam az öreg házak között, arra gondolván, hogy ők is ezt teszik. Végül azért megtaláltuk egymást, és elindulhattunk tovább. Hogy hova arról majd legközelebb.

Akkor jöjjenek ismét a sajátképek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.