Fájó szívvel, de elhagytuk Trondheimet és délfelé vettük az irányt a 39-es főúton, akkor még különösebb konkrét cél nélkül. Fotózgattam ki az ablakból, közben az előző nap begyűjtött prospektusokat böngésztem. Nagyot dobbant a szívem amikor megláttam ezt a képet.

Ez az út, az óceán felett vezet, kicsi szigetek és hidak láncolata.
8274 m hosszú. 1983 ban kezdték építeni és 1989 július 7.-én adták át. 122 M NOK-ba került 89-es értéken számolva. Nagyrészét a befolyt útdíjakból finaszírozták. 1999-ban törölték el az útdíjat.

Ha a képre kattintotok, láthattok egy kis ízelítőt az élményből.

Minden el volt döntve. Szabolcs a GPS után nyúlt, én a térképért. Jót szoktunk vitatkozgatni ezen. Tudom én, hogy milyen fantasztikus dolgokra képes egy GPS, de térképet nézegetni az valami más, annak feelingje van. Nekem nem elég egy pici útszakaszt látni, még ha tudom is, hogy pontosan oda visz, ahova kell.
Halsa-nál kompozni kellett (269 NOK), majd haladtunk tovább. Logikusan az északi végénél kellet volna kezdeni az Atlantic road(show)-t (Atlanterhavsvegen), de ügyesen elmentünk egy híd mellett, majd átmentünk egy másikon, híd díj ellenében (68 NOK). Kiderült, fordítva kellett volna. (tudom, tudom, a GPS nem csinált volna ilyet). Ennek az lett az eredménye, hogy az út délebbi végét közelítettük meg Eidenen keresztül és visszafelé haladtunk rajta.

Az idő nem volt túl jó, szemerkélt az eső, de így is csodálatos volt. Megálltunk közben többször fotózni, gyönyörködni a látványban. Közben ránk esteledett, szálláshelyet kellett keresni. Kinéztem egy kis félsziget legcsücskét, (Sveggen). Óceán, kis szigetek, lemenő nap, a távolban hajó. Már szinte giccs. Az a kis eső már nem is számított. Semmi benzinkút, csak az őstermészet. (igaz, itt is megtaláltuk a „kultúra” jeleit a vízben, amint majd képeken látható lesz.)

Találtunk egy emlékhelyet egy táblával, rajta 126 név.
Ők a II. Világháború idején ennél a partszakasznál vesztették életüket. A legsajnálatosabb az volt hogy sajnos egy norvég hadihajó lőtt ki egy másik norvég hajót véletlenül.

Reggel verőfényes napsütésre ébredtünk így most még káprázatosabb volt a látvány az Atlantic road-on. Azt mondanom sem kell, hogy az eredeti terv szerint északról-délre is végigmentünk rajta.
Ez végig jellemző volt az utunkra, hogy ha valami látszólag balul ütött ki, abból valahogy mégis csak hasznunk lett. Most pl. kétszer is végigkocsikázhattunk ezen az úton.

Az egyik közbeeső szigetről kihajóztunk egy gyors motorcsónakkal Håholmen szigetére, nem messze kint az óceánon. (50 kr/felnőtt, gyerek  ingyen, még a 15 éves  is)
A egész  sziget szinte csak egy hangulatos kis halászfalu, mostanában inkább csak turista látványosság. Természetesen konferenciák rendezésére is alkalmas hangulatos motel és a halászat is a kínálat része. Egy óra alatt körbe lehet járni, de biztos nem felejti el, aki egyszer itt járt.

Ezután a félsziget déli csücskénél Bud következett, egy 700 lakosú kis halászfalu. A német megszállás alatt ez egy fontos stratégiai  jelentőségő harsálláspont volt.
A németek itt egy erőditményt épitettek 1941-1943 között,hogy ellenőrzésük alatt tartsák ezt a nagy hajóforgalmú partszakaszt. It egy szabadtéri hadtörténeti múzeum található. 

Ennyit mára, nézegessétek a diavetítést a szokásos módon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.