A száraz hivatalos hangvételű írások után, most megpróbálok kicsit lazábba átmenni.
Bocsi, a kifejezést loptam, vagy Evergo blogjában, vagy Vérgáz egyik kommentjében olvastam. Mivel levédve nincs, hát felhasználom.
A svéd szociális háló, mint tudjuk híresen jó. Talán túlzottan is. Mondom ezt én aki háló nélkül nőttem fel. A cél, amiért „a hálót” kifejlesztették,szintén jó. Ahogy használják néha, az egyenesen agyrém.
Olyan ez, mint a „kóros szerhasználat”. Szer is van jó, meg hasznos, csak sokan nem arra használják és nem annyit , amennyit és ahogy kellene.
A történet:
Adott egy 45 éves egyedülálló nő, aki kb. 20 éves korában kapott egy szociális fóbia és egy márnemisemlékszem tipusú személyiségzavar dg.-t. Na, azóta rokkantnyugdíjas és azóta használja (kihasználja) a rendszert. Törvény előirja itt Svédhonban, hogy minden sérültnek, legyen az testi, vagy lelki, joga van ugyanolyan színvonalon élni, mint a nem sérültnek. Eddig rendben. Mindenféle segítséget megkapott, többek között egy kontakt person-t, aki arra hivatott, hogy az előírt óraszámban kijárt hozzá beszélgetni, eljártak fikazni (kávézni, uzsonnázni) a városba, bevásárolni stb.
Én az osztályon találkoztam vele, mivel öngyilkossági gondolatai támadtak, mert a hapsija ,aki vagy 3 hónapig volt neki, lelépett. Jó érzékkel kiosztottam az AT–énknak  ( rezidens ). Naponta hosszas, építő jellegű   beszélgetéseik voltak. Ő szegény küzdött, a beteg pedig azt hajtogatta, hogy azonnal hozzuk vissza a hapsiját.
Amiért leírom az előzményeket az a következő: Van itt egy olyan hogy Vårdplanering-. Ez azt jelenti, hogy az osztályról való kiírás előtt, összeül a kommun (önkormányzat) erre a célra létrehozott csapata, a kezelőorvos, néhányan az  osztályos személyzetből,  a beteg illetve néha valamelyik hozzátartozója  és megtervezzük hogyan folytatódjon a beteg támogatása odakint. Jelen esetben a beteg kezdeményezésére  hívtük össze  a  nagy csapatot. Mint kiderült azért kellett ezt tennünk, mert másik kontakt person-t akart. A jelenlegi ugyanis korlátozott óraszámban és előre meghatározott időben jött ki hozzá (nem is tudott másként, mert egy gyermekét egyedül nevelő anyuka volt, aki némi kis plusz pénzért ilyen munkát vállalt) Na most jön a lényegi probléma: hogyan menjen el, Ő a szociális fóbiás szombat este táncolni vagy moziba, ha hirtelen erre támad kedve?! Némi durcás pofavágás után, következett  a fennhangon követelődzés, hogy neki is joga van éppúgy mint másnak stb. (itt megmutatta jogi előképzettségét is, csak úgy röpködtek a paragrafusok, végül is rokkantnyugdíjasként volt ideje képződni) A végére kiderült pontosan mi is kell neki ahhoz, hogy ne sérüljenek a jogai. Na mit gondoltok? Hát egy olyan kontaktperson szükségeltetik, aki teljesen kötetlen munkaidőben dolgozik, ha kell szombat este 9.-kor is ugrik és legyen férfi, hogy tudjon vele táncolni. (magasság és egyéb méretek nem voltak meghatározva). Azért ez a svédeknek is sok volt, szépen udvarisan, de elküldték a francba az igényeivel. Maradt az eredeti óraszám, személy és a meghatározott időpont. Ez az egész "csak" másfél órát vett el az életemből.
Na ennyit a diagnózisokról és a hálóról mára.

A bejegyzés trackback címe:

https://psycho.blog.hu/api/trackback/id/tr28337953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zsolt 2008.02.14. 11:50:47

Az agyonbabusgatas mellett persze a szemelyes beällitodas is sokat nyom a latba. Sok mulik a szocializacion es ha valaki itt szocializalodott ebben a rendszerben ebben a közegben, akkor bizony ez ra is nyomja a belyeget neha. Amikor a nagggyondepressszziv anyuka, aki neha annnyira "orkarinte" hogy csak napokig fekszik az agyon, nem latja el a ket gyereket (13 es 14 eves) es megkerdezem töle hogy hogyan elik meg az ö betegseget a gyerekei, akkor ö buszke arccal välaszol:
Alkalmazkodtak hozzä!
Es ott ul mellette az arbetsterapeuta aki tamogatja es vedi velem szemben a beteget.
Hät igen. Alkalmazkodtak hozzä. (Hozzätartozik, hogy a beteg le volt ket evig rokkantositva Enyhe depresszio dg-sal, aztan egy idö utan a Biztosito fityiszt mutatott). Ilyenkor az ember csendben ul, probalja összeszedni a gondolatait, nem igazan szakmai modon csendben elmormol magaban ez bazmeget, leginkabb a sajat lelki egeszsege erdekeben... Es ez a beteg nem tudja teljesiteni a heti 1 ora (!) munkaterapiät. Es ez a beteg nem tudja (mindig) teljesiteni a heti ketszer harminc perc sétälós csoportot (!). Ilyenkor merul fel aztan hogy akkor jo, meg mit probaljunk? Mert ez a beteg härom kulönbözö helyre jär negy kulönbözö terapeutahoz. Akkor még mit? Még mit? Még mit nem!